Látok egy kiszögelést. A mélységem 120 méter. Az ígéretes szikla talán 150 méteren lehet. Van még egy percem, hogy körülnézzek. A kékség azt sejteti, hogy a szikla után egy leszakadás következik. El kell indulnom visszafelé mert lejárt az időm, de már tudom, hogy mi lesz a következő merülésem.
Ez volt az előzmény /2000. Január.5./. Mikor hazaértem elkezdtem merülési terveket készíteni különböző mélységekre figyelembe véve az egyiptomi körülményeket is. Az egyik lényeges eleme a tervezésnek az volt, hogy valamit szeretnék megtalálni, beleúszni, ott lenni és érezni. Ez egy felfedezés és nem mélységi rekord felállítása. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy mi van ott, különböző biztonsági tervek születtek, de mindíg bíztam abban, hogy megtalálom amit keresek.
Egy nap Tihanyi Tibor javasolta, hogy írjam le ezt a merülést. Azt gondoltam, hogy pusztán a technikai elemzés semmit nem mond el erről az egészről, így helyesebb, ha inkább az elvekről írok, amik alapján érthetőbbé válik, hogy mit miért tettem.
Egy felfedező merülés ebben a mélységben elég kockázatos. Mivel nem tudtam pontosan felbecsülni, hogy esetleg mennyit kell úsznom egy adott mélységben, ezért a tényleges mélységet jóval lejjebb határoztam meg. A merülés tervező programokban általában nem szerepel a légzésszám növekedése, így leghelyesebb a fizikai munkát nagyobb mélységgel modellezni. A másik kérdés a süllyedési sebesség és a HPNS tisztázása volt. Ezen a mélységen már jelentkezhet HPNS és egy 15 m/perces süllyedési sebességnél nem elég néhány méterrel mélyebbre tervezni. A harmadik szempont az volt, hogy mi történik, ha feljebb állok meg, mert ott van valami érdekes. Ebben az esetben közel két perccel tudom meghosszabbítani a fenék időt. Az előbbiek alapján a legmegfelelőbb max mélységnek a 170 méter látszott. Ellentétben a "computermutogatókkal", nem ennek a mélységnek az elérése volt a cél, hanem végre volt egy pontos mélység, amit nem érhetek el, és egy viszonylag nagy szabadság 90 m és 170 m között ahol lebeghetek néhány percig. Tudom, hogy ezt nehéz megérteni olyan habitusú búvároknak, akiket csak a kilóra mérhető vízoszlop magassága érdekel, de akkor is ez volt a lényeg.
A következő izgalmas kérdés a gyakorlati felkészülés volt. Ahhoz, hogy valaki tudja, hogy mit kell gyakorolni, jó, ha van valami fogalma erről az egészről, különben csak pancsolni fog, meg történeteket mesélni. Miután nagyjából tudtam, hogy mennyi időt vesz igénybe a merülés, és milyen határok között kell tartanom a levegőfogyasztásomat, minden túramerülésnél, és merülésvezetésnél el kezdtem ezeket figyelni és mérni. Elég sokat gyakoroltam ahhoz, hogy megtudjam a legszélsőbb értékeket. Általában nyugalmi állapotban 12 l/perc volt a normális levegőfogyasztásom. Ezt a deco-kra vonatkoztattam, és 14 l/percel számoltam, amibe még nem vettem figyelembe biztonsági szorzókat. A fenékre 22 l/percet vettem alapul, azzal, hogyha magasabb a levegőfogyasztásom úgyis vissza kell fordulnom. A deco megállókat ebben az esetben is a 170-es terv szerint tartottam volna be, mivel a nagyobb levegőfogyasztást a nagyobb mélységgel vettem azonosnak. Nem akarok senkit fárasztani a víz alatti gyakorlatok leírásával, ezért csak annyit mondok el, hogy nem csináltam egyáltalán 70 méter alatti sűrített levegős mélymerülést, mert szerintem ez a -ledugom a kezem, feljövök és megmutatom a computert- nem igazán jó gyakorlás. Elsősorban hosszú deco-sakat merültem fizikai munkával és néhány egyéb gyakorlattal kombinálva. /soha nem mono palackkal/. A merülések alatt általában jegyzeteltem, így végül meg tudtam határozni, hogy mi hiányzik még. Az utolsó négy hónapban kb. 60-at merültem, ami nem túl sok., de még elfogadható. Persze főleg az számít, hogy ezek a merülések milyenek.
Az elméleti felkészülés nem csak több száz merülési terv kidolgozásából állt. Először meg kellett terveznem a konfigurációt, azaz a felszerelést, amivel merülök. Ez azért sem volt könnyű feladat, mert nem igazán lehetett tudni, hogy kint mi lesz ezekből. A hurghadai bázissal ugyan folyamatosan leveleztem, de ez sem nyugtatott meg túlságosan. Végül elkészült két verzió, azzal, hogy a kinti lehetőségek döntik el melyiket, használom. Szeptember végére sikerült megszerveznem egy csoportot, így lehetőségem nyílt két 18 literes palack kiszállítására anélkül, hogy súlytöbbletet kellett volna fizetnem. Miközben a konfigurációt terveztem, elkezdtem mélységmérők után járni. Szerencsére elég hamar megtudtam, hogy mi lenne az ideális mélységmérő, ami még megbízható ebben a mélységben. Szóltam Viktornak, hogy ezeket jó lenne beszerezni. Szerencsére ő talált magának kettőt ezekből, nekem viszont az utazás pillanatában még egy sem volt. A drágább verzió -egy NITEK- nagyon megterhelte volna a költségvetésemet, ezért reménykedtem benne, hogy az itthoniaknak sikerül végül szerezniük egyet. Szerencsére az Abyss búvárbolt megoldotta ezt a kérdést. /köszönet Babának/.
Miközben az előbb említetteket intéztem, a merülési tervet és a konfigurációt elküldtem néhány búvárnak, akik véleménye fontos volt számomra. A válaszok egyet leszámítva nagyon sokat segítettek és végül úgy érezhettem, hogy egy sok szempontból átgondolt tervem van.
A felkészüléshez tartozott a szponzorok szervezése, a média és egy csomó "barát" kezelése, akik mindenáron részt akartak venni a merülésben, de nem tettek semmit. Nem akarom leírni, hogy hányan és hányszor csaptak be az "igaz barátok" közül, de a felkészülésnek talán ez a része volt a legnehezebb. A média érthető módon szenzációt akart csinálni a merülésből és meg sem fordult a fejükben az a gondolat, hogy egy ilyen merülés minden körítés nélkül izgalmas és szép. Valahogy olyan színben állították be a merülést, mintha nekem valamilyen kényszer hatására kellene a vízbe mennem és ezért a nagy veszélyért sajnálni kell. Hiába magyaráztam, hogy alapvetően nagyon szerencsés vagyok, hogy megvalósíthatom ezt az álmot, valahogy mindig elferdítették a mondanivalót. Mindenkinek ajánlom, aki hasonló dolgokkal próbálkozik, hogy alaposan válogassa meg a társait, hogy a végén ne maradjon egyedül. Ezek a kis közjátékok a "barátokkal" nem érdemel többet ennél az utalásnál, de kevésen múlt, hogy meghiúsuljon a merülést és utólag igazat adok mindenkinek, aki időben azt javasolta, hogy határoljam el magam ezektől az emberektől.
Oktober 13.-án elindultunk Egyiptomba egy csoporttal. A csoport tagjai főleg barátok voltak, köztük néhány nagy gyakorlattal rendelkező búvár is. /barlangi gyakorlattal/. Mivel ez egy búvártúra volt az első néhány napban főleg merülést vezettem. A barátaimnak köszönhetően, akik időnként helyettesítettek a túramerüléseken, lehetőségem volt elkezdeni a gyakorlást. Először két 18 literessel, majd két 18-as és két 12-es, végül 6 palackkal. A palackösszekötőket még itthon megcsináltattam. Az utolsó merülés a Blue Hole-ban volt 6 palackkal. A kapuban úszkáltam oda-vissza húsz percen keresztül 67 méteren és mértem, hogy kb. mennyi időre és levegőre van szükségem ahhoz, hogy kényelmesen átússzam. A feljövetelnél a kürtőn belül úsztam körbe. Próbáltam minden követ megjegyezni és kinézni azokat a helyeket, ahol kényelmesen lehet decozni. A merülés 182 percig tartott, tehát elég időm volt mindenre. Nagyon fontosnak tartottam a hosszú merülések gyakorlását. Ekkor már tudtam, hogy a BCD-m nem igazán alkalmas 8 palack használatára. Régebben sem voltam túl elégedett ezzel a winggel és hevederzettel, úgyhogy készültem rá, hogy vennem kell egy másikat, amire Hurghadán végül sor került.
Dahabban a Light H.-nál összebarátkoztam az ottani magyarokkal, akik a bázist vezetik és szintén sokat segítettek. Nekik köszönhető, hogy a túra alatt mindig nyugodtan szerelhettem és általában mindenem meg volt. A legtöbb búvár nem is gondolja, hogy egy ilyen segítség sorsdöntő lehet.
A túra végén elindultunk Hurghadába V.-vel és két segítőjével. A bázison nem sok mindenre emlékeztek abból, amit megígértek, de ezen meg sem lepődtünk. Néhány nap múlva végre el tudtunk menni trimixel merülni. Az első merülés 90 m 8 perc. Egy gyönyörű kanyonban merültünk. Általában minden jól működött lent, de felfelé elszállt a deco nitroxom első lépcsője. Végül rövid számítás után meghatároztam, hogy az utazó nitroxal mennyi lenne a deco idő. Úgy tűnt, hogy elegendő lesz, de azért szóltam V.-nek, hogy ha ő kidecozott, hagyja lent a saját deco palackját a biztonság kedvéért. Kisebb herce-hurca után hozzájutottam a palackhoz és még 20 percet rátettem a vélt deco időre. Amikor kiértünk, rögtön megnéztem a computeren, hogy mi lett volna a tényleges idő az utazóval és kiderült, hogy a pontos értéket találtam el a víz alatt. Ez persze részben véletlen, de sok elemzés után az ember azért általában érzi az arányokat. Mindenesetre jó volt tudni, hogy nem voltam veszélyben.
A második trimix merülés 110 méter volt 4 prces fenélidővel. Erre a merülésre már 8 palackot vittem magammal, hogy felkészüljek a "nagy" merülésre. A hajón kiderült, hogy az egyik oxigén tiszta reduktorom rossz. Közel három és fél órás szerelés után sikerült kb. 5 másik reduktorból összerakni egyet. Ekkor már nem akartam merülni, de V. végül rábeszélt, mondván, hogy nem biztos, hogy lesz még egy alkalom. Elkezdtem süllyedni, és közben próbálgattam a felszerelésemet. A legfőbb aggályom a lufi emelőképessége volt ezért 100 méteren lefeküdtem a homokba és leeresztettem a lufit, majd elkezdtem fújni. Teljesen normálisan emelt és az egész felszerelés kényelmes volt. 110-ről elkezdtem lassan emelkedni. Egy nagyon enyhe áramlatot éreztem, amivel megpróbáltam szemben úszni, miközben az áramlat egyre erősödött. Hatvan méteren felhagytam az úszással és csak az emelkedésre figyeltem. Mivel nem láttam sem a felszínt, sem az aljzatot, eleinte elég anyátlanul éreztem magam, és nyolc palackkal nem olyan egyszerű pontosan emelkedni, meg lebegni. Végül betartva a merülési tervet felértem. Sajnos pont háttal voltam a hajóknak és a szárazföldnek, úgyhogy az első kép, amit láttam a végtelen tenger volt. Elég ijesztő. Mikor észrevettem a hajót kb 150-200 méterre volt. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy melyik palackot vegyem le először, ha nem tudok elúszni a hajóig. Szerencsére rögtön észrevettek és így nem kellett sokat úsznom ennyi felszereléssel. A hajón kiderült, hogy V. nitroxos reduktorai merülés közben tönkre mentek és csak a véletlenen múlt, hogy találkozott a segítőivel, akik megoldották a problémát. Összefoglalva, a merülés nem úgy festett, ami után én szívesen merültem volna mélyebbre.
A merülés után a bázis vezetője Karim sem érezte úgy, hogy feltétlenül támogatná a "nagy" tervet. Megkérdezte, hogy nekünk mi a meglátásunk. Másnap leültünk megbeszélni. V. azt ígérte, hogy ő 130 méterre megy, és mindképen szeretne készíteni egy filmet. Ehhez készítettem is egy merülési tervet, ami Karimnak is tetszett. Én azt mondtam, hogy nem akarok változtatni a tervemen, viszont mindenképen kell még egyet merülnöm ezzel a felszereléssel. Mivel V. úgy érezte, hogy neki nem kell többet merülnie, erre az utolsó hurghadai merülésre már egyedül mentem egy segítő búvárral. Este hatig készültem a másnapi merülésre.
Másnap a hajón csak technikai búvárok voltak és nem is túl sokan. A hangulat nagyon ideális volt. Ugyan oda mentünk vissza, ahol elsodort az áramlat. Amikor elkészültem, beugrottam a vízbe és kb. öt perc alatt rajtam voltak az oldalpalackok is. Elindultam lefelé. Öt méteren még egy ellenőrzés és indulás tovább. Sehol senki. 60 méter, nem látom az aljzatot. 70 méter aljzat sehol. Zuhanni ugyan fantasztikus így, de azért volt bennem egy kis félelem, hogy elsodródtam. 80 méter, sehol semmi. 95 méteren láttam meg először az aljzatot. 110 méteren megálltam. A fenék kb. 120 méteren volt. Elkezdtem úszni a parttal párhuzamosan. Észre vettem egy sziklafalat, aminek az alja 100 méteren lehetett. Pont a fenék idő végén voltam, ezért elindultam a fal felé. A felszerelés nagyon kényelmes volt, szinte élvezet volt benne minden mozdulat. Elúsztam a fal tövéig és elkezdtem emelkedni. Minden terv szerint, minden működik. 30 méteren fellőttem egy bóját, ahogy ezt korábban megbeszéltük a hajón. A segítő búvár elindult felém és együtt elúsztunk a hajóig. Miután vége volt a deconak, még volt időm néhány gyakorlatot végig csinálni, úgyhogy tényleg azt gondoltam, hogy felkészültem. Kimásztam a hajóra, ahol csak annyit kérdeztek, hogy vagyok. Csak annyit mondtam, hogy jól és nem is beszéltünk többet a merülésről. Ez volt életem legjobb merülése. Jó, hogy nem kellett róla beszélnem, mert erről amúgy sem lehet. Még több órán keresztül úgy éreztem, hogy lebegek. Azt gondoltam, ha semmi sem sikerül ezután, nekem már akkor is jó.
Másnap elkezdtünk készülni a "nagy" merülésre. Kiderült, hogy nincs elég hélium, és Kairóból kell hozatni. Egy egész napot elvesztegettünk. Másnap éjszaka érkezett meg a hélium. Éjjel egykor kezdtünk keverni. Szokás szerint a keverés nem sikerült elsőre. Mivel én két független palackot használtam a fenékhez, nem csak az volt fontos, hogy megközelítőleg azt keverjenek, amit kértem, hanem az is, hogy a két palackban teljesen egyforma legyen a keverék. Ezt sokkal nehezebb megoldani, mint gondoltam, ugyanis a feltöltött palackokat legfeljebb sűrített levegővel lehet megfejelni, ami nem túl jó. Végül hajnali háromra minden elkészült és négy körül elindultunk Dahabba.
Ez az út volt talán az egészben a legmegerőltetőbb. Nem akarom leírni részletesen, hogy miért, de én az óta magamban a csalódások útjának hívom. Ekkor szembesültem azzal, hogy voltaképpen teljesen egyedül vagyok egy olyan merülési tervvel, amit senki sem ért, és ami senkinek sem fontos. A körülöttem lévő dolgoknak -TV, "barátok"-, semmi köze ahhoz, amit akarok. Így érkeztünk Dahabba. Ekkor már tényleg ott tartottam, hogy nem is megyek merülni. Minden mélymerülő figyelmébe ajánlom, hogy ha a környezete pszichésen túl sok hazugsággal terheli, ne feledje őket időben elküldeni, vagy lefújni a merülést. Szóval ebben a kitűnő hangulatban érkeztem meg a Light H.-hoz, ahol Tóth Imre fogadott. Végül is neki és csapatának köszönhető, hogy egy idő után mégis úgy éreztem, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül tudok merülni. A tényleges mélységet először nekik mondtam el. Addig sem nagyon titkoltam és ha egy hozzáértő végignézi a felszerelésem és a gázszámításaimat, valószínűleg pontosan meg tudta volna mondani mekkora mélység merülhető ezzel a felszereléssel. Szerencsére hozzáértők nem voltak a környezetemben, így csak a hurghadai bázison illetve a Light Hous-ban ismerték a tervet. Nem csak a jó szándékot éreztem rajtuk, hanem a teljes megértést is a merüléssel kapcsolatban. Nagyon jó volt, hogy mindenféle színpadiaskodás nélkül segítettek.
Másnap elvesztegettünk egy egész napot a Blue Hole-nál. Ezt már könnyen lenyeltem, mert igazán ekkor már nem érdekelt sem a TV, sem a merülés körüli cirkusz. Este összeszereltem és Imrével még egyszer átbeszéltük a tervet. Imre pontosan tudta, hogy mit és hogyan fognak csinálni, úgyhogy nekem nem volt mitől félnem. Örültem, hogy végre találtam egy igazán jó csapatot.
Másnap reggel kis késéssel elindultunk. Az összeszerelés a parton simán ment. Elindultunk a vízbe. Hagytam, hogy V. menjen elől, mert neki még a kamerával is meg kellett küzdenie és amúgy is kezdett megint cirkuszi mutatványhoz hasonlítani az egész. Azt szerettem volna, ha senki nincs a parton, de sajnos mások úgy gondolták, hogy kellő számú közönség nélkül semmit nem ér az egész, ezért igazi kis tömeg nézte a vízbemenetelt. Amikor beértem a vízbe, pont a süllyedés pillanatában elszállt az egyik nagynyomású cső az utazó nitroxos palackon. Vissza kellett fordulnom. Szerencsére a segítő csapattal hamar kicseréltük és elindulhattam másodszorra is. V.-vel megbeszéltük, hogy ilyenkor nem várjuk meg egymást, úgyhogy Ő addigra már lemerült. Amúgy is külön merültünk volna 90-től. A szokásos 5 méteres megálló után elkezdtem süllyedni. Hatvan métertől megint igazi repülés volt 130-ig. Itt már láttam a kiszögelést. Pont fölötte voltam. Ekkor jöttem rá, hogy nincs ott szakadék, csak egy lejtő. Leereszkedtem 150-re közel az aljzathoz és elhatároztam, hogy lemegyek 170-ig, hátha van mégis valami ígéretes arrafelé. Közel volt az aljzat, úgyhogy nem igazán kellett félnem a lejjebb csúszástól és a HPNS jeleit sem éreztem. 170-en nagyon lassan úsztam másfél percig a lejtőre merőlegesen, hátha látok valamit. Semmi érdekes nem volt csak a holdbéli táj, a kietlen lejtő elszórt felszerelésekkel. Elindultam visszafelé. 160 méteren váratlanul rám tört az egész előző négy hónap minden nyomorúsága.
Eszembe jutott az a rengeteg hazugság, amivel szembe kellett néznem és kell majd ezután is. A cirkusz a felszínen, a rengeteg értetlen computer bámuló. Ez az érzés csaknem az aljzathoz szögezett. Az oldalkészülékem hozzá koccant egy sziklához. Igazán nehezemre esett tovább emelkedni. 150 körül sikerült teljesen kitörölnöm magamból ezt az érzést. 130- ig úgy emelkedtem, mint egy gép, vigyázva arra, hogy ne legyenek érzéseim. Mikor megláttam a kaput, megint azt a gyönyörűséget éreztem, amit mindig ezen a helyen. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, és nem számít semmi, ami a felszínen történik. Harminc méter alatt valamivel megláttam a segítő csapatot. Az egyik legjobb érzés volt. Jól állt rajtuk a felszerelés, szépen mozogtak. Egyszóval igazi búvároknak látszottak. Magyarországi búvárt még soha nem láttam így. Ekkor már kicsit féloldalas volt a felszerelésem, úgyhogy a falhoz közel úsztam. Harminc méteren az utazó nitroxra váltottam. A második lépcső elég sok vizet adott. Láttam, hogy a segítő csapat készen áll egy palack cserére, de azt gondoltam, amíg tudom használni addig nem érdemes a cserét erőltetni. Megkérdeztem, hogy mi van V.-vel, de nem tudták. Eltelt egy kis idő, mire végre valaki szólt, hogy jól van. Ez elég megnyugtató volt, mert féltem attól hogy valami baja esik és ez végül az én felelősségem, mivel a tervét és a konfigurációját én raktam össze. Ez az egyik dolog amit soha többet nem teszek meg senkinek. Eljutottam a hatméteres megállóig. A deco utolsó 10 percében 68-as nitroxra váltottam. A tervet úgy számoltam ki, hogy erre ne legyen szükség, ezért ez a váltás csak a biztonságomat növelte. Ilyen merüléseknél nem cél tovább a vízben maradni. A CNS még így is megfelelő volt és nem kellet attól tartanom, hogy esetleg a felszíni oxigén légzésénél problémáim lehetnek. A deco végén intettem, hogy indulhatunk kifelé. Percenként két méteres sebességgel emelkedtem a felszínre. A parton sokan voltak. Ahogy ez a színházakban lenni szokott, taps fogadott és többen gratuláltak. Imréék rögtön hozták az oxigénes palackot. Összesen 45 percig lélegeztem oxigént. Elég fáradtnak éreztem magam és egy kicsit fájt a vállam.
Hazatelefonáltam, hogy jól vagyok, majd elkezdődött a szokásos cirkusz: milyen mélyen voltál? Azt, hogy hogy vagyok vagy milyen volt a merülés senki sem kérdezte Imrééket leszámítva. Nem igazán hasonlított ez a helyzet a hurhadai utolsó nyugalmas merülésre. Természetesen a téma az én mélyebb merülésem volt. Nyomban elkezdődött a sárdobálás. Érdekes módon az engem bírálók közül senki nem jött oda, hogy elmondja a véleményét, vagy megkérdezze, hogy volt ez az egész. Az ilyen embereket általában akadályozza a véleményformálásban a valóság megismerése. Sajnos volt közöttük néhány oktató is. Mivel elég fáradt voltam a következő két napban főleg pihentem és gondolkoztam, vagy néztem a tengert. Az utolsó este volt egy kis zenés összejövetel, ahol tudtam váltani néhány szót Imrével. Éjfélkor elindultunk Kairóba. A buszon elindultam és a 110 méteres merülésről álmodtam. Ez egy szép álom volt.
Bartók János