Írta: Achim R. Schlöffel
Fordította: Fazekas Tibor
Hideg ólomlapként fekszik előttem a tenger és lomhán csap a lábaim után. Csak egy vékony vörös csík a horizonton, amely lassan összeolvad a tengerrel, jelzi a következő napot.
Még korán van, és én vagyok az egyetlen ember, aki ilyen korán elhagyta az appartman kellemes melegét. 2000. január 8-a van, merülő társammal, Flo-val közel 15 órás autó út után érkeztünk Münchenből ide Dubrovnikba, hogy egy új roncsnál merülhessünk. Barátunk, Manos véletlenül fedezte fel a roncsot és értesített minket.
A hajó maradványai a halradar szerint 167 méteren fekszenek. Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy előttünk még senki sem járt ott, tehát ez egy érintetlen roncs. Pontosan ez az a tudat, ami nem hagyott aludni és hajtott ki a tengerhez, amit annyira szeretek és akitől ma egy újabb titkot szeretnék kicsalni. Vajon sikerülni fog az első merülésnél kideríteni a hajó identitását vagy kideríteni, hogy miért süllyedt el? Vagy ez a merülés is véget nem érő kutatásba torkollik, ami majd évekig tart? Hamarosan tudni fogjuk.
Időközben reggel nyolc óra van, Manosnál reggelizünk és a tervünk részleteit beszéljük meg. Még három másik csapattag kísért el minket, akik majd segítenek bennünket a merülésnél. Nem fognak elkísérni minket a roncshoz, hanem a hosszú felemelkedésünket felügyelik és biztosítják. Az egészet katonásan terveztük meg. Előző merülésekből tudjuk, hogy bízhatunk a csapatunkban.
Kilenc órára a teljes felszerelésünk Mano hajóján van és tükörsima tengeren elindul lassan a hajónk a cél felé. Mano ellenőrizte a GPS koordinátákat a múlt héten és elsőre megtalálja a merülőhelyet. A horgony manőver is elsőre sikerül, ami ennél a mélységnél nem magától értetődő.
Amíg Flo és én mégegyszer utoljára ellenőrizzük a felszerelésünket, a csapatunk a vízre bocsátja a scootereket, ellenőrzik a tömítettséget és a lebegést és rögzítik a video kamerámat a scooteremen. A stage palackjainkat a plusz fenékgázzal és a dekogázunk egy részét is a vízbe viszik és a hajó alá rögzítik egy kötélre. Az extrém mélység miatt a logisztikai szükséglet hatalmas. Mind a ketten dupla 20l-es palackokkal a hátunkon és egy 10 literes fenék stage-el merülünk. A gáz, amit e mélységben lélegzünk és amit a palackjainkba töltöttünk csak 6% oxigénből és 94% héliumból áll. Így nem kell küzdenünk az ú.n. mélységi mámorral vagy nitrogén narkózissal. Ez a gázkeverék, - a Heliox 6 - csak 22 méter alatt lélegezhető, sekélyebb mélységben hypoxikus, ami azt jelenti, hogy a búvár belehalhat az oxigén hiányba.
Emiatt a felszíntől 30 méteres mélységig egy kicsi 5 literes stage palackból 32-es nitroxot lélegzünk, - ez a keverék 32% oxigénből és 68% nitrogénből áll - amit 30 méteren hátra hagyunk. A terv szerint, a fenékgázon kívül még 2 további stage-palackot is viszünk magunkkal, amelyek a legmélyebb dekogázainkat tartalmazzák. A maradékot útban a felszín felé a horgony kötél mentén akarjuk felvenni. Ha elveszítenénk a horgony kötelet, vagy ha elsodor bennünket egy erős áramlás, akkor fellövünk egy jelző bóját. Így a csapat követni tud bennünket egy gumicsónakkal és lehozza a maradék dekogázt, amíg mi "leüljük" a mély megállóinkat. Egy utolsó ellenőrzés és minden résztvevő o.k. jelzése után beugrunk a vízbe, és öt méteren végrehajtjuk az "S-Drill"-t. Ez azt jelenti, hogy ellenőrizzük egymás felszerelését, hogy nem szívárog-e valami, illetve hogy a palackcsapjainkat elérjük-e és nyitottak-e. Ezután ellenőrizzük, hogy a légzőautomatánk hosszú tömlője szabadon van-e, hogy veszély esetén átadhassuk a társunknak. Nem vagyunk egyedül a vízben, a csapatunk egy tagja árgus szemekkel figyel bennünket és 30 méterig kísér is minket, ahol letesszük a nitrox stage palackjainkat és felvesszük a fenék stage palackot illetve egy 10 literes palackot 21/35-el és egy 10 literes palackot 35/25-ös keverékkel. Az egész csere alig tart egy percig. Egy utolsó o.k. után elkezdünk süllyedni, a scootereink előttünk, az átlátszó sötétség alattunk.
A 60 méter elsuhan és még mindig meglepően világos van. 90 méternél a látótávolság hirtelen romlik és egy pillanatra teljesen sötét lesz. Amíg a szemeim hozzászoknak a megváltozott fényviszonyokhoz, Flo-ból csak a lámpája fényét látom. 120 méternél felemelkedik a sötét függöny és a tiszta vízben megint magam előtt látom a társam. Enyhe áramlást érzékelünk és be kell indítanom a scootert, hogy ne veszítsem szem elől a kötelet. Közel nyolc perc telt el és a mélység mérőm 140 métert mutat, amikor a feketeség előttem még feketébbnek tűnik és a sötétségből kiválnak a roncs első körvonalai.
Flo jelez a lámpájával, hogy minden rendben van. Egy fényjelzéssel válaszolok és bekapcsolom a video lámpáit. A két HID fej halk zümmögéssel gyújt és a hasító fényük színeket varázsol a pihenő kolosszusra, ami láthatóvá válik alattunk. Florian a hajó középvonalára fordul rá az Aquazeppjével, én követem, megpróbálom úgy irányítani a scootert és a kamerát, hogy együtt filmezhessem a társam a hajó részeivel, amit épp figyel. A roncs hatalmas! A relatív jó látótávolság ellenére is csak nehezen tudom áttekinteni a teljes szélességét, amit szűk 20 méterre becsülök.
Úgy tűnik, hogy egy szállító hajót találtunk, amely meglehetősen egyben ül a fenéken és a felfedézésére vár. Megpróbálom felmérni merre vagyunk, hamar észre veszem, hogy az orr felé mozogtunk. Alattunk hirtelen eltűnik a fedélzet, elgörbült acél és szétszakadt csövek káoszára tekintünk, amik mint egy sérült állat zsigerei folynak ki a roncs előtti homokra.
Hatalmas robbanásnak kellett lennie, aminek ilyen megsemmisítő hatása volt és a tenger fenekére külde a hajót. Egy akna? Egy ellenséges torpedó? Mi volt a rakomány? Robbanékony volt és hozzájárult a hajó megsemmisüléséhez?
Jelzünk egymásnak röviden, megfordulunk és a legmagasabb fokozatra kapcsoljuk a scootereinket. Két percen belül feltűnik a hatalmas hajóhíd, amit "átrepülünk", látni szeretnénk a hátsó raktereket és a hajó maradék részét. Közvetlenül a híd mögött feltárul előttünk az egyik raktér, az időnk és gáz készletünk ellenőrzése után mélyebbre merülünk és óvatosan behatolunk. A raktér hatalmas, a Thistlegorm képeire emlékeztet. A raktér tele van hadianyaggal. Azonnal felfedezünk több járművet, repülőgép részeket és számos ládát, az egész egy hatalmas össze-visszaságban mintha gyerekek szórták volna szét. Lemondunk a rakomány pontossabb átvizsgálásáról, feljebb emelkedünk és észrevesszük, hogy az időnk már nem elegendő, hogy elússzunk a tatig, ami valahol a lámpáink határán kívül vár a felfedezésre.
Újra elindulunk a híd felé, mögöttünk 22 perc teljes merülési idő után elérjük a felemelkedési kötelet. Ami most következik, az egy hosszadalmas és egy kicsit egyhangú folyamat. További 45 perc után - 66 méteren - elérjük az első gázváltásunkat és a csapattársaink üdvözölnek minket. Miután leírjuk nekik írótáblára az első izgalamas újdonságokat és biztosítjuk őket, hogy minden rendben van, átadjuk a scootereinket, valamint a fenékgáz stage palackjainkat, hogy valamivel könnyebben mozogjunk és hálásan fogadjuk az isotóniás italtasakjainkat.
A deko stage-ekkel az oldalunkon lassú lépésekkel emelkedünk feljebb, amíg 35 méteren végrehajtjuk a következő gázváltást, és átadjuk az első deko stage-et az "őrangyalunknak". Három órával később és további gázváltások után 21 és 6 méteren, már tiszta oxigént lélegzünk és a társaink állandó felügyelete alatt állunk, ami biztosítja, hogy a magas oxigén dózis miatt nem lépnek fel mérgezési tünetek, ill. hogy pontosan betartjuk az oxigén szüneteket.
4 óra 56 perces teljes merülési idő után a hajónk mellett sodródunk a gyenge téli napfényben és élvezzük a melegítő sugarakat a felpuhult arcunkon. A barátaink segítenek a nehéz felszerelést a hajóra juttatni és utána újra úton vagyunk a part felé, ahol biztos, hogy késő estig meséléssel, vitatkozással és a leforgatott video anyag nézésével töltjük az időt.
Achim R. Schlöffel