1997-ben barátaimmal és csoporttársaimmal a Plózer István Vizalati Barlangkutató Csoporttal merülést terveztünk a Kossuth-barlang szifonjába. Nem sokat tudtunk a helyről, de amit lehetett összeszedtük. A barlangot 1956-ban fedezte fel Kessler Hubert, az ismert hossza 1200 méter, a szifon 450 méterre van a bejárattól. Forrás barlang, esőzéskor a vízszint megemelkedhet, és a karszt telitettségétől függően erős vízkitörések jellemzik. A szifon mögött nagy barlangrendszer várható. Búvárok utoljára 1988-ban jártak ott, egy MKBT kutató tábor keretében, akkor 50 méter hosszan sikerült behatolniuk, az elért max mélység 22 méter volt. Ez az eredmény az Amphora Búvárklub nevéhez fűződik. A feltárásban részvett búvárok: Pálfi Zoltán, Ember Sándor, Irsai Sándor, Brankovics István. (nem voltam ott, lehet, hogy kihagytam valakiket) Az általuk meghatározott végponton a továbbjutást a főtéről belógó "kőpengék" akadályozták. Ekkoriban merült a barlangban Czakó László is, aki ezen a bizonyos kőpengés szakaszon átjutott, és egy nagyon lapos szűkületből átlátott egy tágasabb részbe. Megtudtuk azt is, hogy Czakó nargilével merült, de a tömlője nem volt elég hosszú. Az Amphórások pedig hátraszerelt dupla tíz literes palackkal nem fértek el. Ez utóbbi információ volt a leg biztatóbb számunkra, mert mi elsősorban oldalkészülékkel merültünk. Ezt a módszert 1995-96-ban kezdtük el alkalmazni Tapolcán, és kiforratlansága ellenére a lapos szűk járatokban igen jó eredményeket értünk el vele. Információkat próbáltunk még gyűjteni Szenthe Istvántól is, aki az Amphorások után merült a barlangban, és állítólag szintén túljutott a kőpengés végponton. Tőle némileg eltérő infokat kaptunk, és ezeket is igen nehezen. Az általunk alkalmazott oldalkészülékes technikát nem sokan ismerték még ekkor, féltek is kicsit tőle. Úgy döntöttünk legjobb, ha magunk járunk utána tovább lehet-e jutni.
Júliusban csatlakoztunk a központi barlang-kutató táborhoz, bázisunk a Jósvafői Gergő bisztró előtti füves terület, napsütés, sátor, bográcsozás, miegymás. Igazi jó hangulatú barlangász táborba csöppentünk. Az első két nap a szifon előtti merülő bázis rendbetételével és az első két szűkület bontásával telt. Vödrökbe szedtük a kőtörmeléket és a víz felszínére emelve a barlang egy távolabbi részén, raktuk le. Fáradtságos és levegő igényes munka volt, amit Szabó Zoltán, és Dianovszky Tibor búvárok végeztek. A harmadik napon Július 7.-én az első két szűkület kényelmesen járható volt, oldalkészülékkel. A következő nap elindultunk hogy felderítsük az Amphorás végpont utáni részt. Én indultam merülni, -két hatliteres 200báros oldalkészülék, sisakon két lumen hatos lámpa, kislégterű maszk, zártruha és egy 80 méteres kötéldob. Mivel nem jártam még a szifonban csak a mélységmérőm alapján tudtam megmondani hol is, lehetek pontosan, és persze ott volt az Amphorások által kiépített vastag fehér kötél a cövekekkel. Ez utóbbi igen jó szolgálatot tett nekünk, rendkívül jól volt rögzítve, akár húzhattam is magamat rajta. A gond csak az volt hogy elég hamar véget ért, de még mindig csak 17 méter mélyen voltam. A 22 méter tehát beljebb van, bekötök és indulás tovább, a járat balra fordul és lefelé lejt. Már jártak előttem, jól látszik az iszapban az uszonyok nyoma. Egy szűkülethez értem, ahol a járat jobbra fordul és kiszélesedik, a magassága viszont lecsökken 30-40 centiméterre. A szűkület bal oldalán próbálok átjutni, de bele kell, feküdjek az iszapba, és várnom kell, míg a szembejövő áramlás tiszta vizet hoz. Körülnézek és tőlem balra uszony nyomokat pillantok meg, valaki nagyon küzdött itt hogy megforduljon. (rajtam nincs uszony). A járatban előre nézve látom, hogy átférnék, ha nagyon akarnék, de nem biztos, hogy beljebb is meg tudok fordulni. Visszatérek a felszínre és megbeszéljük a történteket, az általam elért mélység az Suunto szerint 20 méter, ami még mindig kevesebb, mint 22. Tehát ha az Amphorás adatok pontosak, akkor még mindig nem értük el végpontot. Ezt megerősíti, hogy "kőpengéknek" se, híre se hamva. Várunk egy fél órát, amíg letisztul a víz és kifújom magamat. Néhány perc és újra az iszapban hasalok, a hely pont annyira szűk hogy elfér benne a testem, az iszap igen híg és könnyen mozgok benne, de a hátamat a főte dörzsöli. Néhány métert kúszom így, majd megállok, hogy felnézzek, érdemes-e tovább menni. Nem kellet volna, a sisakomat egy szikla az arcomba tolja és leveri a maszkomat, az orromban érzem az iszapos víz szagát. Ebben a helyzetben nem tudom visszarakni, nincs más hátra, előre. Kúszom tovább vakon és érzem, hogy kitágul a tér körülöttem, feltérdelek és rendbe hozom magamat. Visszanyerve a látásomat az első dolog, amit megpillantok egy 2-3 méter széles és 1,5-2 méter magas járat, kristály tiszta vízzel. A scubapro D400-as megtelt sárral és úgy néz ki mint egy teniszlabda, de működik, a poseidonom végig a számban volt, egyenlőre semmi baja. Levegőm, időm, kötelem van, tovább indulok, a járatban akadálytalanul lehet haladni, az alja iszapos, enyhén kanyarog és lejt. Kőpengéknek nyoma sincs, 10-15 méter megtétele után a mélységmérőre pillantva rádöbbenek, hogy 26 méteren vagyok. Ez az a pillanat, amiért barlangi búvárkodom: itt még nem járt senki, ezen a szűkületen még senki sem jött át. Lerakom az orsót a földre, nem bajlódom a kikötéssel, nincs is hova, visszafordulok. A szűkület visszafelé is elég "húzós" de hamarabb átjutok, mint befelé.
Előmászom a szifonból, még a csuklyám alatt is sáros vagyok, de megérte. A bázison részletesen elmondok mindent, a barlangászok érdeklődve hallgatnak és jelzik, hogy a következő nap segítenek a felszerelést bevinni a barlangba. Rájöttünk hogy az Amphorás mélység adatok rosszak, és hogy csak azért mentem át a szűkületen, mert azt hittem valaki már járt ott.
Július 6. A felfedezés láza átragadt mindenkire, Zsabó Zoltán a soros merülő, húsz percet kap a merülésre, én biztosítom. A felszerelés változatlan, de a lámpákat alkarra helyeztük, sisak, uszony nincs. Visszatérve elmondja hogy elérte a 32 méteres mélységet és egy T alakú elágazáshoz ért, ahol jobbra indult, a járat felfelé tartott de néhány méter után véget ért. A szűkületről neki sincs jó véleménye, itt csak oldalkészülékkel lehet átjutni, háton viselve esélytelen, ha kézben tartanánk, nem tudnánk kúszni, és semmit nem látnánk a palackoktól. Zoli kihozta a kötéldobot, a kötél végét pedig rögzítette a T elágazásnál.
Július 7. A kötéldobot feltöltöttük kötéllel, és alig vártam hogy bekössem a végét a tegnapi végpontra. A felszerelésemen annyit változtattam hogy két 10 literes 200 báros palackot akasztottam magamra, a mélység 30 méter alatt van, ide már nem elég két 6 literes. A szűkülettől tartottam kicsit, nem tudtam, hogy férek át a nagyobb palackokkal, de úgy látszik kijártuk az utat, mert szinte átsiklottam rajta. Hamar elértem a T elágazást és összekötöttem a kötélvégeket. Elidultam a balra vezető járatban, ez egy függőleges hasadék, és csak oldalra fordulva fértem el, itt nem jön jól az oldalkészülék, de megoldható. Lassan haladtam és igyekeztem mindent jól megnézni magam körül, a mélység nem változik, a járat egyenletes. Körülbelül 20-25 méter megtétele után egy kis termecskébe jutottam, magassága 1,5-2 méter és 2-3 méter átmérőjű. Először nem láttam merre folytatódik a járat, jobban körülnéztem és egy 40-45 fokos lejtőt vettem észre, felfelé tartott, de nem láttam messzire benne, mert nem tudtam eléggé lehajolni. Az alja iszapos, a magassága 1 méter a szélessége 1-1,5 méter. Nem indultam felfelé raja, mert féltem hogy a rézsün megcsúszik az iszap, és elzárja a kiutat. Rögzítettem a kötelet a járat tetején és visszaindultam.
A felszínen megbeszéltük hogy a következő merülésnél egy kapát viszünk magunkkal és megvizsgáljuk milyen könnyen csúszik meg az iszaplejtő. De erre már nem került sor.
Ezen a napon mindannyian boldogok voltunk, és elkövettünk egy végzetes hibát. Társunk, Kominka Zoltán végig jelen volt a táborban, kivette a részét minden munkából, palackot cipelt, vödrözött a bontásnál, és ő is részese volt ennek a sikeres kis csapatnak. Rendelkezett búvártapasztalattal, de nem volt gyakorlott búvár. Szerette volna látni ezt a szifont, és minden nap kérte, had merülhessen egy kicsit. Ez volt a tábor utolsó napja és engedtünk a kérésének - nem kellet volna.
Megkapta Szabó Zoli felszerelését, a palackok nem voltak már tele, de a számára engedélyezett merülésre elegendő levegő volt bennük. Az első szűkületig engedtük el, ez 9 méteren van, a vastag Amphorás kötél első harmadánál. Innét a kilélegzett levegő még feljön a szifon bejáratához és így kontrollálható a merülés a felszínről. Megbeszéltük hát hogy eddig mehet és öt perc múlva, legyen a felszínen. Elindult és néhány percig minden rendben volt, láttuk a kilélegzett levegőt, és éreztük a kötélen, hogy mozog. De Zoli átment a szűkületen és nem láttuk a buborékjait, a kötélen éreztük, hogy fogja, reagált a kötéljelzésekre. Én voltam a biztosító búvárja, és még nem éreztem szükségét, hogy utána induljak, a kötél mozgása egyre gyengült, és rájöttünk hogy távolodik, nem állt meg ott, ahol mondtam neki. Öltözni kezdtem hát és arra gondoltam, hogy nagyon le fogom teremteni, ha kijött. Közben a kötél mozgása megszűnt, elhagyta az Amphorás kötelet és tovább haladt az általunk lefektetett kötélen Utána indultam, de nem sokat láttam, a víz nagyon fel volt rúgva. A kötél mentén haladtam, néha leoltottam a lámpámat hátha meglátom a fényét. A harmadik szűkületnél a látótávolság nullára csökkent, a kötélen mozgást éreztem, tudtam hogy csak előttem lehet, akkor pedig bement a lapos és nagyon rázós részre. Utána indultam és a szűkület közepén szembe találkoztam vele, megfordulni nem tudtam, így hát elindultam hátrafelé, elég lassan ment de fogtam Zolit is és húztam magam felé. Mikor éreztem hogy most már megfordulhatok, meggyőződtem hogy fogja a kötelet , elengedtem, és feljebb jöttem az Amphorás kötélig. Vártam kicsit de nem jött, megint utána indultam, nem találkoztam vele. Megint bementem a szűkületbe és megtaláltam Zoli egyik palackját, üres volt, és ő nem volt sehol. Átmentem a szűkületen de nem láttam, a víz tisztának tűnt, és arra gondoltam elvesztette a kötelet és elkerültük egymást, fogtam a palackját és elindultam kifelé. A felszínre érve azt kérdeztem a többiektől, hogy nem jött-e ki, de tudtam hogy nem. Az egyik palackom kiürült, levettem és visszaindultam. Megint átmentem a szűkületen, benéztem az új részbe, de nem láttam Zolit, tudtam bárhol is van, valószínűleg hamarosan elfogy a levegője. Ott volt valahol, talán 10-20 méterre tőlem és nem tudtam rajta segíteni.
A mentés hat napig tartott, 10.-én pénteken a mentés vezetése arra jutott, hogy a hármas szűkület előtti szakaszban nincs, a szűkületen viszont csak ketten tudnak átmenni, Szabó Zoltán és én. A következő napon Szabó átúszott a szűkületen és attól mintegy 20 méterre megtalálta a holttestet. Még aznap lemerült és 3 órás munkával kibontotta a szűkületet, úgy hogy a mentésben résztvevő többi búvár is átférjen. Július 13.-án estére a felszínen volt a test és ezzel befejeződött az addigi leghosszabb és legköltségesebb barlangi mentőakció. Kominka Zoltán felszereléseit 1999-ben hoztuk a felszínre, két évvel a baleset után.
Én a mai napig nem értem mi történt, hol és hogyan kerültük el egymást, hogyan jutott az új részbe és miért ment tovább a megengedett pontnál.
24 éves volt.
Beszámolómat saját emlékeimből és a Magyar Barlangi Mentőszolgálat jelentéséből állítottam össze. Ha valamely jelenlévő másként emlékszik kérem lapozza fel a mentési beszámolót.
Sári Attila 2002. 11. 03.